68. fejezet

Na szóval.. Elkészült most már komolyan a legutolsó fejezet!
Ez a blog 2013 februárjában indult. Sosem hittem volna, hogy több mint egy évvel később még mindig üzemelni fog. Ráadásul ennyi olvasóval karöltve. Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a történetet! Remélem sikerült valami maradandót alkotni, amire még fogtok emlékezni sokáig! Ennyi lett volna a célom.
Ez a blog már egyszer befejezésre lett ítélve; sőt, többször is beakartam fejezni már menet közben. De annyira hiányzott volna a fanfic, hogy nem tudtam véget vetni neki soha igazán. Göröngyös  utat jártam be én is ezalatt a több mint egy év alatt. Sokszor voltam lelki válságban, és olyankor mindig az írás és az olvasók segítettek. Aztán a közel múltban egy újabb csalódás ért, amin nehezen tettem túl magam. De sikerült, azt hiszem! :) Na meg ugye valóra vált a legnagyobb álmom! Eljutottam egy 1D koncertre és Angliába! Ezeket a dolgokat tavaly februárban még el sem tudtam képzelni, hogy meg fognak történni. Szóval tényleg mozgalmas kis időszak volt ez, akárhogyan is nézem.
Bízom benne, hogy még sokan lesztek kíváncsiak a befejezésre, és írtok egy kis kommentet még utoljára a Shadow-hoz. :) Örülnék neki! Egyébként a befejezés olvasása közben ismét csak Taylor Swift - Last kiss című számát tudnám ajánlani.. Ez a Shadow-é. Szóval ha van kedvetek hallgassátok közben. Én is kisírtam az életemet is, miközben az utolsó sorokat gépeltem. Tudom, hogy ez már tényleg a vége a történetnek, úgyhogy.. Ahj..
Oké, nem szaporítom tovább a szót! Jó olvasást az utolsó részhez! Remélem tetszeni fog! xx

68. fejezet

- Két évvel később -

Ma van a nagy napom. Diplomaosztó! Az egész családom itt van az egyetemnél. Plusz a barátaim. Én ott álltam a többi végzős között, a hozzátartozóim pedig a "nézőtéren" ültek, és büszkén figyelték az eseményt. Arra vártunk, hogy végre az én nevemet mondják, és mehessek átvenni a diplomám. Hosszú évek munkája van benne, és szeretném, ha végre a kezemben lehetne az okirat, hogy sikeresen elvégeztem az egyetemet. Enyhébb gyomorideggel vártam, hogy végre kiszólítsanak. Feszülten szugeráltam Niallt, Clart, Emilyt és a többieket. Az ő látványuk nagyrészt megnyugtató volt.

- Sam Jillian Ross! ─ mondták a nevem.

Végre. Határozott léptekkel indultam az igazgató felé, aki már szintén széles mosollyal várt engem.

- Gratulálok! ─ mondta, majd kezet fogott velem, s ideadta a kis tekercset, amiben a várva-várt irat volt.

Megköszöntem, aztán elégedetten visszamentem a sorba. Utánam már csak két ember volt. Csak arra tudtam gondolni közben, hogy "te jó ég, ezt is befejeztem! elvégeztem az egyetemet". Azt hiszem már kijelenthetem, hogy felnőttem. Az egyetem utáni tervem: neki vágás a nagy betűs életnek. Azaz Niallel együtt kiköltözünk Amerikába, és ott megyünk gyakorlatra. A repülőjegyeink is megvannak, a csomagjaink készen várnak minket a kampuszban, a szobáinkban. Mindig is úgy képzeltem a jövőt, hogy Clarrel az oldalamon hódítjuk meg Amerikát.. De végül máshogy alakult. Clar itt marad a férjével, Austinnal. Itt alapítanak családot valahol Skóciában. Clar már terhes az első kis poronttyal. Milyen fura! Ő is felnőtt. Emlékszem, mikor néhány éve még együtt nevettünk azon, hogy egyikőnknek sem lesz soha barátja, vagy ilyesmi. Akkor még Sofie is velünk volt. Azt hittem mi hárman elválaszthatatlan barátok leszünk. Ez nem így lett. Sőt, sok mindent számoltam el a jövővel kapcsolatban. De talán jobb, hogy minden így alakult. Clar most boldog, és végre én is az vagyok. Ja, és párkapcsolatokra kitérve.. Nincs senkim! Négy hónapig jártam egy Gabe Twist nevezetű úriemberrel, aki öt évvel idősebb volt nálam. Tanári gyakorlatra jött az egyetemre, protekcióval. Nevetséges, hogy összeálltam vele, de végülis.. Az első két-három hónapban még egész jól elvoltunk. De nem volt köztünk túl sok érzelem. Az egész inkább csak arról szólt, hogy mindketten felejtsünk. Ő is egy borzalmas kapcsolaton volt akkor túl, én pedig már kezdtem beleőrülni egy ember hiányába. Nos, Gabe végül talált magának egy nálam szőkébb felejtő alkalmatosságot.. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, kivéve ha nem az egyetem egyik női mosdójában kapom rajta őket felejtés közben. Mindegy, hamar túl lettem rajta. Nem volt olyan fontos, hogy álmatlan éjszakáim legyenek.

És sok téveszmével ellentétben Niallel sem alakult köztünk semmi! Egyszer próbált meg megcsókolni, de utána nem törte magát. Főleg mert akkortájt Harry még nagyon aktuális volt nálam... Szóval Niall az egyik legjobb barátom, és semmi több. De ha már Harryről van szó.. Hát, vártam rá. Még mindig meg van az a levele, amit körülbelül két éve írt nekem. Azt ígérte egy év múlva visszajön.. Nem tette. Akkor döntöttem úgy, hogy nincs értelme tovább várni, nyitnom kell a külvilág felé. És erre rá, nagyjából fél évre ismertem meg Gabe-t. Gabenek soha nem meséltem Harryről. Nem is lett volna kíváncsi rá. És végülis többé már senkinek nem meséltem róla. Nem akartam feszegetni a fájdalmas dolgokat. Hogy most fáj-e még? Nem is tudom.. Ez egy amolyan be nem gyógyult sebnek számít, ami mindig friss, csak le van ragasztva, és nem piszkálom. Jobb ez így. Egyébként visszatérve a jelenre.. Mostanában is elég intenzíven közeledik felém egy fiú. Ő is idejárt az egyetemre, de tavaly lediplomázott. Sokat lógtunk akkor együtt, de barátság volt az is csupán. Kaptam tőle nem egyszer vörös rózsát, hívott el többször sétálgatni, meg a többi ilyesmi.. De valahogy egyszer sem esett le, hogy értem törekszik. Nos, miután Dylan lediplomázott, ő is Amerikában folytatta tovább. Néhány hete viszont visszajött Angliába, hogy meglátogassa a családját. És hozzám is eltalált. Ó, és ennek fejében meg is csókolt. Ez négy napja történt, azóta viszont nem jöttek felőle új hírek. Nem is voltunk teljesen józanok, szóval talán nem is jelentett ez az egész semmit. De ebbe sem halnék bele.. Ha Dylannel nem jönne össze. Helyes, tisztelettudó, okos, vicces, aranyos.. Minden tulajdonsága megvan, ahhoz, hogy boldoggá tudjon tenni egy normális lányt. De engem annyira nem fogott meg ez a jófiús-imidzs. Lehet velem van a baj. Se baj, meglátjuk hogy alakul!
Miután megkapta mindenki a diplomáját, az igazgató mondott egy hosszabb beszédet, aztán gratulált az évfolyamnak a sikeres diploma miatt, és zárásként feldobtuk a levegőbe a kis diplomata kalapjainkat. Amikben hozzáteszem szörnyen néztünk ki, és melegünk is volt bennük, mivel sötétkékek voltak. Úgyhogy örültem, hogy megszabadulhatok tőle.

- Na, ezen is túl vagy ─ Clar volt az első aki odajött és megölelt. - Gratulálok, szivi!

Ezután az egész család megtette ugyanezt. Mindenki büszke volt rám, és örültek nekem. Majdnem bőgtem, úgy elérzékenyültem. Fura most megint lezárni egy korszakot az életemben. Fura most ezen is túl lenni.

- Én is szeretnék gratulálni, Sam ─ Dylan lépett elő a barátaim által alkotott fal mögül.

Egyik kezével barna tincsei közé túrt, a másikkal pedig elővett egy csokor fehér rózsát.

- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? ─ kivirulva öleltem át.

- Biztos forrásból ─ mosolyogva mondta.

- Ezt felviszem egy vázába, és közben át is öltözök! Mindjárt jövök ─ az alsó ajkamba haraptam, az utolsó pillantást pedig Dylanre vetettem.

Átsétáltam a közeli kampuszhoz, s közben gratuláltak még páran, akikkel összefutottam. Büszke mosollyal számolgattam a fehér rózsákat a csokorban. Őszintén jól esett, hogy Dylan eljött és gondolt rám.. Már az egyik folyosón sétáltam a kampusz egyik épületén belül. A szobánk irányába igyekeztem. Csukott szemmel szagolgattam a virágokat, és oda sem figyeltem a körülöttem lévőkre. Csak ott olvadoztam, mint valami tinédzser.

- Nem hiszem el! ─ ismerős hangot hallottam magam mellől felcsendülni.

A következő pillanatban pedig megszorították az egyik csuklómat, majd berántottak az egyik szűkebb, félre eső folyosóra. Sikítani sem volt időm. A szívem nagyon gyorsan kezdett el dobogni, a szemeimet pedig alig mertem kinyitni.

- Nem hiszem el, Sam! ─ ismételte az előbbit.. Harry.

Alig hittem a szememnek. Pár centire áll előttem. Itt van.. Már megint. Te jó Isten, ez nem lehet!

- Mégis mit? Mit nem hiszel? ─ kiabáltam.

- Mi ez a szar a kezedben? ─ dühösen tépte ki a kezemből a csokrot, és a földre dobta. - Hogy léphettél tovább? Hogyan?

Nem szóltam semmit, csak undorodva elfordítottam a fejem.

- Ezt a rózsát tőlem kellett volna kapnod.. ─ most meg "szomorú hangon" szólalt meg. - Istenem, annyira elcsesztem.

Nem hatott meg, akármit tett. Egyébként legbelül komolyan sejtettem, hogy ma el fog jönni. Még mindig úgy ismerem, mint a tenyerem.
Két kezét a fejem mellett tartotta a falnál, s nem hagyta, hogy elmeneküljek. Pedig csak ennyit akartam.

- Nem jöttél vissza... Pedig vártalak. ─ motyogtam.

- Itt voltam.

- Akkor?

- Nem akartalak felzaklatni.. ─ sóhajtott.

- És mi a szar vezérelt arra, hogy két év után mégis megtedd? Akkor mikor végre boldog vagyok, és úgy érzem tovább léphetek végleg.

- Az, hogy én szenvedek nélküled. Annyiszor próbáltam már túl lépni ezen, de nem ment soha.

- Szerettelek.. Azután az egy év után én még szerettelek. Most már nem. Csak akarok egy nyugodt életet, amiben te nem vagy benne ─ hazudtam.

- Tényleg? Ha ezt így gondolnád, most nem sírnál ─ maga felé fordította az arcom, az államnál fogva.

A szemem tele volt könnyekkel, de nem akartam, hogy lecsorduljanak. Nem engedhettem.

- Hagyd, hogy lezáródjon ez az egész, kérlek ─ mondtam gyengén.

- De miért? Te sem akarod, hogy vége legyen!

- Nézd. Odakint vár engem a családom, a barátaim, Dylan, és a friss diplomám. Valamint a szobámban az összes cuccom, és egy repülőjegy Amerikába. Én már készen állok az új életemre. Ideje neked is tovább lépned.

- Hogyan léphetnék tovább, mikor nem tudlak elfelejteni két rohadt éve?

- Könyörgöm, érts meg engem is. Ne kínozz tovább. Se engem, se saját magad! ─ suttogtam közel az arcához.

- Mindig hiányozni fogsz, baby ─ gyengéd csókolt préselt az ajkaimra, s közben összekulcsolta az ujjainkat. Ó, Istenem..

Azt hiszem mindketten sírtunk. Ez az utolsó csókunk, ezt tudtuk.

- Nyugodj meg, kérlek.. Minden rendben lesz. Csak éld az életed. Egy nap pedig még találkozunk, ígérem! Vigyázz magadra, Harry ─ elengedtem a kezeit, s letöröltem a könnyeit az arcáról.

Felvettem a földről a virágaimat, majd elsétáltam. A szívem mintha kiszakadt volna a mellkasomból, úgy éreztem. Nem tudom találkozunk-e még az életben. Nem tudom együtt leszünk-e még valaha. Nem tudok semmit. Most el kellett engednünk egymást, hogy egy szebb jövő elé nézhessünk. Egy biztos: hálás vagyok neki, hogy végig kísért engem annyi mindenen. Ott volt mellettem a legnehezebb időszakaimban. Fogta a kezem, amikor csak lehetett, és sosem engedte el, akármi is történt.
Emlékszem azokra a dolgokra, amiket együtt csináltunk. Mikor először találkoztunk. Először megcsókolt. Először érintett meg. Először mondta, hogy szeret. Első összeveszésünk. Első békülésünk. Első közösen átélt balhék... Mindig ott voltunk egymásnak. És ezt senki sem veheti el tőlünk. Viszont most itt az ideje lezárnunk mindezt. Ez már nem lenne ugyanaz. Úgyis szakítanunk kellene, mert nem bírnánk. Az állandó problémák kikészítenének engem is, és őt is.
Akármennyire is fáj: pont került a történetünk végére.

67. fejezet

Sziasztok!
Nem írnék most semmit ide. Csak annyi, hogy a koncert beszámolómat megtaláljátok ITT! És még annyi, hogy ez az utolsó előtt rész. :):

67. fejezet

Egy hónappal a nagy összeveszésünk után tulajdonképp már egyértelmű volt: szakítottunk.
Furcsán alakultak a dolgok. Egyik délután találkoztunk, leültünk és beszéltünk. Olyan volt, mintha két idegen lennénk egymásnak. Mindez talán csak azért lehetett, mert nem akartuk, hogy a kelleténél fájdalmasabb legyen a búcsú. Bár így azt hiszem még rosszabb volt. Tudtuk, hogy ez lesz a jó megoldás. Muszáj elválnunk. Nincs közös jövőnk, ezt mindketten beláttuk. A beszélgetésünk után Harry szemei könnyektől csillogtak. Megszorította utoljára a kezeim, nyomott egy csókot a homlokomra, majd annyit súgott: "köszönöm". Majd kisétált az életemből. Akkor bennem is megakadt a lélegzet. Mikor kilépett az ajtón, és becsukódott utána, én őrjöngve rogytam a földre, és vertem a padlót sírás közben. Ekkora sírógörcsben még sohasem volt részem azelőtt. Még egy darabig éreztem Harry ajkainak nyomát a bőrömön, s kezének finomságát az enyéimen. Legbelül valami még tartotta bennem az érzést. Az érzést, amit évek óta táplálok iránta. Körülbelül egy órán keresztül feküdtem a padlón, és a közös emlékeinken gondolkodtam. Néha elszomorított, néha viszont megmosolyogtatott az a sok minden, amit vele élhettem át. Ó, mennyi minden történt velünk.. Az agyam még fel sem dolgozott mindent rendesen.
Ma délután van egy kerek hónapja annak, mikor egy éjszakát végig sírtam, és eldöntöttem, hogy véget kell vetnünk ennek a kapcsolatnak. Ma egy hónapja annak, hogy Harry már nem az enyém. Szabad lett. Egyszer már elengedtem, és most is megtettem. De ezúttal végleg. Kettőnknek nincs közös jövő. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtam kézben tartani a dolgokat. Sajnálom, hogy nem küzdök érte többet. És sajnálom, hogy nem lehet már többé csakis az enyém. Életem első szerelméről van szó. Képtelenség volna elengednem őt testestől-lelkestől. A lelke egy része még nálam van. Egymáshoz köt minket az a sok dolog, amit megéltünk.

- Sam, minden rendben? ─ Clar mosolyogva ült le mellém a kanapéra, megzavarva a merengésemet.

- Nem tudom ─ nyögtem bizonytalanul. - Már egy hónapja...

- Sosem fogod elfelejteni, ne is erőlködj.

- Nem is megy...

- De akkor nem értem.. Ha szereted, miért akartad, hogy vége legyen? Sam, mióta Harry nincs veled, rád nézni is rossz. Mikor mosolyogtál utoljára? Mikor voltál boldog utoljára? Már idejét sem tudom. És nem bírlak így nézni ─ mondta sóhajtva.

- De te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem működik már együtt.. Hiányzik. Nagyon hiányzik. De ezek után le szeretném zárni ezt az egészet.

Felálltam, felkaptam a kabátomat, majd elhagytam a lakást. Makacs módon eldöntöttem, hogy nem akarom tovább feszegetni a témát. London járdáit kezdtem taposni, és próbáltam kiszellőztetni a fejem. Odakinn hűvös volt, kezd jönni a téli időszak. Fura. A tavalyi telemet is nélküle töltöttem. Ezt is úgy fogom. Erre gondolva valami megint bekattant. Megtorpantam. Körbenéztem, és mély levegőt vettem. Még látni akarom őt. Utoljára legalább. Elindultam Harry lakásának irányába. Gyorsan szedtem a lábaim, mert az eső szemerkélni kezdett. Nem tudom mi ütött belém. Csak látni akarom. Nem tudom mi lesz a vége, de.. Nincs de. Látni szeretném, ennyi.
Felsprinteltem a társasház lépcsősorain, s meg sem álltam egészen Harry lakásáig. Ismét nagy levegőt vettem. Nagyjából öt percig hezitáltam az ajtó előtt. Ott álltam, és vártam, hogy bekopoghassak. Nem mertem.
Rendben! Most vagy soha! Tovább egy perc gondolkodás után fogtam magam, és bekopogtam. Újabb hosszú percek teltek el, válasz pedig nem érkezett. Az ajtó nem nyílt ki. Hangok sem hallattszódtak odabentről. Kicsit megijedtem. Pont most kell elmennie itthonról?

- Sam Jillian Ross? ─ egy érdes női hang ejtette ki a nevem.

A hang irányába kaptam a fejem. A szomszéd nő volt az. Aki Harryvel szemben lakik. De honnan tudja a nevem?

- Igen, én vagyok ─ félénken válaszoltam.

- Ó, akkor várj egy pillanatot! Hozok valamit ─ mondta, majd bement a lakásba.

Pár perc múlva felbukkant, egy fehér borítékkal a kezében. Mosolyogva átnyújtotta, és csak annyit mondott, hogy nekem lett itt hagyva. Megköszöntem, a hölgy pedig visszament a lakásába. Feszülten téptem fel a boríték szélét, s nyúltam a benne lévő levélért. A papírra nagy betűkkel volt ráírva, hogy "Baby". Ekkor már nem sejtettem sok jót. Leültem az ajtó előtti lábtörlőre, s elkezdtem olvasni a levelet.

"Szia, édes! Éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Eljössz hozzám, mert rájössz, hibáztunk, mikor elengedtük egymást. Nem tudom mikor fogsz idejönni, és felkeresni. Lehet egy fél év, de lehet egy hét. Azután, hogy én elmentem. Tudod, kicsim, nem bírtam itt maradni. Minden rád emlékeztetett. A lakásban a te illatodat éreztem egyfolytában. A párnában a te samponod illata volt megragadva. A takaró a te bőröd illatával volt áztatva. A szekrényemben, az ágyam alatt, a fürdőszobában a te itt hagyott ruháidat találtam folyton-folyvást. Mikor kimentem, hogy kicsit szabaduljak ezektől a kínzó dolgoktól... Még akkor is te jutottál eszembe. Amikor kézen fogva sétáltunk, vagy a parkban hülyéskedtünk. Na meg az autóm hátsó ülései is szép emlékeket őriznek. Itt minden rád emlékeztet. Ezt nagyon nehéz kibírni. Úgy döntöttem összeszedem a cuccaimat, és elmegyek innen. Messzire. Nem szeretném, hogy tudd hová mentem. Ha szerinted nekünk nincs közös jövőnk már, akkor ne essünk kísértésbe. Felejtsük el egymást valahogy. Tudom, hogy lehetetlen még egyelőre.. De próbáljuk meg. Adjunk magunknak egy évet mondjuk. Utána felkereslek. Mindenképp. És meglátjuk. De ez így egy darabig ilyen lesz még. Fájdalmas. Szerettem volna, hogy tudd, köszönök neked mindent. Nélküled fogalmam sem lenne arról, hogy mi az a szeretet. Te megtanítottál erre. Nem akarom többször ezt hangsúlyozni, mert gondolom már unod, hogy ezt hajtogatom mindig. De tényleg így van. Engem sikerült olyan szinten lenyűgöznöd, hogy soha az életben nem foglak elfelejteni, akárhogy is alakul. Neked mindig ott lesz egy kis rész a szívemben, még akkor is ha sikerül tovább lépnem. Viszont szeretném, ha neked tényleg sikerülne. Ha valaki olyan boldoggá tenne, hogy később megengedd neki, hogy esetleg elvegyen feleségül, vagy valami. Én megtettem volna egyszer. Azt hittem ez örökre szóló lesz. Úgy éreztem. Nem baj, kicsim. Megértem miért döntöttél így. Egy napon még találkozunk, ne lepődj meg! Vigyázz magadra, kérlek. 
Szeretlek. 
H. xxx"

Nos, a könnyeim folyamatosan csorogtak a szemem sarkából, mióta elolvastam az első mondatot. Elkéstem. Elment. Belül éreztem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy késő lesz, mire észbe kapok. Az ember mindig későn realizálja az ilyesmit. És én most nagyon elcsesztem. Nehézkesen felálltam a földről, letöröltem a könnyeimet, a levelet pedig a kabátzsebembe gyűrtem.

- Mr Styles is hasonlóan ramaty állapotban volt, mikor ideadta nekem a borítékot ─ a szomszéd hölgy egy kis résen nézett ki az ajtaja mögül, s onnan szólt.

- É-És mikor ment el? ─ sírásomat visszafojtva próbáltam szóhoz jutni.

- Ó, múlthét szerdán. Megkért, hogy ha látok itt egy különösen gyönyörű, vele egy korú lányt, aki az ajtaja előtt fog várni, azt azonnal szólítsam le ─ mosolyogva beszélt.

- Értem, nagyon köszönöm ─ egy erőltetett vigyort varázsoltam az arcomra, majd lépteimet a lift felé vettem.

Bedugtam a fülhallgatóimat, és max hangerőre vettem Taylor Swift - Back to December-jét. Magam elé bámultam, és nem gondoltam semmire. Olyan volt, mintha egy részem hirtelen eltűnt volna belőlem. A lelkem egy része. Harry valószínűleg magával vihette. És azon a részen most csak ürességet, megbánást, szomorúságot, és saját magamban való csalódást érzek. Nem tudom már visszaforgatni az időt, viszont csak remélni tudom, hogy egy év múlva visszatér. És tisztázódik bennünk minden, lesz ami lesz..

66. fejezet

Hii,
Hoztam egy rövid kis fejezetet, ha nem bántjátok. Mindenképp felszerettem volna ezt tenni, mielőtt elutazom. Ha hazajöttem, 15154115151% hogy lesz ihletem, mivel a koncert után már egész más érzés lesz írni Harryről egy fanfiction-t, hehe. Aki esetleg nem tudja miféle koncertről beszélek, az belemerülhet egy kicsit az askom olvasásába is! :D És ezzel kapcsolatban is lenne egy kérdésem. Ha valakit érdekelne majd egy beszámoló Angliáról + egy 1D koncertről, az figyelemmel követheti a jövőheti twitcam-et, amit én és a barátnőm fogunk csinálni! :) Ezzel kapcsolatban szintén az askomat kell figyelnetek majd. Na oké, nem szaporítanám a szót, jó olvasást!
U.i.: ez még nem a befejező rész, akármennyire is tűnik annak.

66. fejezet

Harry már egy teljes napja nem adott magáról életjelet. Kicsit berágtam rá amiatt, hogy Izz problémáival foglalkozik már megint. Az a nő mindig baljós felhők alatt jár. Én pedig azt érzem, hogy Harry túl sokat törődik vele. Rendben van, hogy néhány éve együtt voltak, de.. Ugyan kérlek! Meg sem merem említeni az észrevételeimet ezzel kapcsolatban, mert biztosan én lennék az aki "már megint túlreagál mindent".
Nos, tegnap dél óta nem válaszoltam Harry hívásaira, és üzeneteire. Egy kis bűntudatot akarok kelteni benne. De elég fura, hogy már másnap késő délután van, ő pedig nem keresett már múlt éjszaka óta. Nem az a fajta, aki könnyen feladja a próbálkozást. Most nem tudom mi lehet vele..
Kisebbfajta görcs állt a gyomromba, mikor magamhoz vettem a telefonom, s a H betűig görgettem a névjegyzékben. Rossz előérzetem volt. Az ablakhoz álltam, mialatt a fülemhez tapadt a mobilom, s hallgattam az idegesítő kicsengést. Tekintetemmel feszülten követtem az ablaküvegen lecsorduló esőcseppek versenygését.

- Sam? ─ remegő női hang szólt bele a telefonba, a túloldalról.

- H.. ─ nyögni próbáltam Harry nevét, de belém fojtották a szót.

- Sam, óriási gáz van! Azonnal gyere Harry lakáshoz! ─ hadarta.

Izz hangja volt az. Felismertem. És hallomás alapján elég kétségbeesettnek tűnt. Kinyomtam a telefont, majd pánikszerűen néztem körbe a szobában. Megindultam a kijárat felé, s közben magamra kaptam a dzsekimet. Belebújtam a tornacipőmbe, zsebre dugtam a mobilom, majd elhagytam a lakást. Lefutottam a lépcső sorokon, és semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy valami baj van. És Harry benne van. Csak remélni tudtam, hogy nem vele történt valami.

*

Gyalog körülbelül fél óra volt az út a lakásáig. Minden porcikám remegett az aggodalomtól. Épp nyitottam volna a ház bejárati ajtaját, mikor egy fájdalmas kiáltás ütötte meg a fülem, a ház mellőli sikátor felől. Mély levegőt vettem, és tudtam, hogy oda kell mennem. Éreztem, hogy ott lesz a baj forrás. Félve oda siettem a szűk utca "bejáratához".

- Legközelebb jól gondold meg kivel állsz le, te fasz! ─ egy nagy darab pasas üvöltözött.

Egy pillanatig megfagyott bennem a vér, és nem tudtam egy lépést se tenni. A kigyúrt fickó izomból oldalba rúgta Harryt, aki erőtlenül omlott a földre. Abban a percben fogtam fel mi is történik. Félelmet nem ismerve rohantam a helyszínre, és nem érdekelt, hogy akár én is rosszul jöhetek ki ebből. Letérdeltem Harry mellé, s próbáltam felmérni a benne tett károkat. Közben a hústorony megragadta Izz kezét - mivel ő is ott lapult valahol -, és elviharzott onnan.
Az eső szakadni kezdett, és sötét volt. A sikátorban kevés fényforrás volt. Alig láttam Harry arcát.

- Mi a szar történt már megint veled, Harry? ─ a könnyeimmel küzdve kérdeztem.

Azért kezdtem el sírni, mert újra így kell látnom. Már nem is tudom hanyadik alkalomra. Mindig belekeveri magát valamibe, a tudtom nélkül. És nagyon fáj így látni. És tudni, hogy igazából nem is tudok róla semmit.

- Sajnálom, egy balfasz vagyok ─ nyögte halkan.

Próbáltam felállítani valahogy, és elsétálni vele a lakásig. Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy rám támaszkodjon, és hogy haladjunk. Iszonyú harcot vívtam magamban, hogy visszafogjam a könnyeim. Legbelül valami felismerhetetlen fájdalom söpört végig rajtam. Egyszerűen nem bírom elfogadni a tényt, hogy az állandó szájtépéseim ellenére sem veszi figyelembe, hogy nekem szörnyű ez az élet így. Hogy bármikor nincs mellettem a barátom, attól kell félnem, hogy vajon most is épp félholtra vereti magát valaki miatt?

*

Leültettem Harryt egy bárszékre, a konyhapult elé. Kivettem egy csomag jeget a fagyóból, és dühösen a szája melletti vérző repedéshez nyomtam. Erre felszisszent, de jobbnak látta, ha nem szól semmit, csak tűr. Örüljön, amíg nem szavakban fejezem ki a mérgem.

- Nézd, baby... ─ szólalt fel nehezen.

- Nem! Ne hívj babynek, ne kezdj magyarázkodni, és ne próbálj meg kibékíteni. ─ szakítottam félbe.

- De tudnod kell, hogy mi volt ez az egész..

- Dehogy kell! Nem érdekel, Harry! Nem bírom már ezt tovább.. ─ sóhajtottam.

- Szeretlek ─ mondta bánóan.

- Te mégis mit képzelsz? Azt hiszed, hogy attól még, hogy ezt a szót hajtogatod, nyer valami jelentést? Nem, Harry. Te képtelen vagy felfogni, hogy mi az amikor szeretsz valakit. Tudod, akit az ember igazán szeret, annak nem szokott hazudozni folyamatosan, és nem titkol el előle fontos dolgokat, valamint nem vereti magát félholtra a kibaszott exének, a kibaszott pasijával ─ kiabáltam.

- Sam, tudom, hogy sok hibát követek el, és tudom, hogy nehéz már bíznod bennem.. De soha ne kételkedj bennem, mikor azt mondom: szeretlek.

- Ezzel elkéstél. Nagyon elkéstél ─ rosszallóan csóváltam a fejem.
- Itt az a kérdés, hogy te szeretsz-e még engem annyira, hogy kitarts mellettem ─ nézett a szemembe.
Nem szólaltam meg ismét. Egyszerűen nem tudok már mit mondani. Az egyik felem vele akar maradni, a másik viszont már lezárná a Harrys fejezetet. Örökre. Talán így lenne a legjobb.

- Se veled, se nélküled nem megy... ─ suttogtam, majd a könnyek legurultak az arcomról.

- Mióta ismerjük egymást, baby? Gondolj bele. Együtt váltunk felnőttekké. Együtt annyi mindent megéltünk. Jót, rosszat egyaránt. Soha, semmi nem lesz olyan, mint veled lenni. Nem akarlak elveszíteni. Egyszer már megtörtént, többé nem akarom. Nélküled nem kapok levegőt sem. Nem megy semmi. Ha te és én nem lennénk, én azt nem élném túl. Ezt nem azért mondom, hogy bűntudatot keltsek benned... De tudnod kell, hogy nagy dolog az, amit velem teszel. És soha nem volt, és nem lesz hozzád hasonló. Csak azt akarom, hogy erre gondolj, mikor bizonytalanná válsz.

- Mióta elmentél, és most újra felbukkantál.. Nem ugyanaz már semmi. Megváltoztál. És lehet, hogy én is. De te is megmondtad. Együtt váltunk felnőttekké. Azaz mindketten másokká váltunk. Ez már nem az a szerelem, ami két-három éve volt.

Vele szemben ültem a pult másik végénél. Végig egymás szemébe néztünk, s úgy mondtuk el ezeket a dolgokat. Őszinte akartam lenni. Tudnia kell, hogy mit gondolok igazából. Nagyon szeretem! Nem is tudnám nem szeretni... Viszont néha tudnunk kell tovább lépni. Nem csinálhatjuk ezt örökké. Állandóan ugyanaz a körforgás.. Összeveszünk, kibékülünk. Nem tudom már kezelni ezt a kapcsolatot. Akármennyire is fáj. El kell engednem.

*

Az ágyamban feküdtem. Az óra hajnali kettőnél kattogott. Csak bámultam a plafont, és sírtam. Az elmúlt évekre gondoltam. Mérlegeltem, és agyaltam. Most is külön ágyban alszunk. Nem maradtam ott nála. Hagyom, hogy ő is gondolkodhasson. Ránézek, és tudom, hogy legbelül ugyanazt érzi, mint én. Nem akar elbúcsúzni. Ez egy túl kényelmes állapot mindkettőnknek. Nehéz kilépni, és itt hagyni több felejthetetlen együtt töltött év eredményét. Sosem hittem, hogy ilyeneken kell gondolkodnom. Hogy hogyan szakítsunk Harryvel, hogy ne fájjon annyira. Amint ebbe bele gondolok, azonnal rám jön a sírógörcs. A takaróm csücskébe harapva küzdöttem, hogy ne kezdjek el hangosan bőgni. Az oldalamra fordultam, a fejemet a párnámba nyomtam, és csak zokogtam.

- Sam? ─ Clar nyitott be a szobámba.

Szó nélkül bejött, s mellém feküdt. Magához szorított, s olyan erősen ölelt, ahogy csak tudott.

- Nagyon szeretem őt ─ sírás közben motyogtam.

- Tudom, szívem, tudom ─ puszit nyomott a fejem búbjára.

Zokogva aludtam el aznap éjjel. Nem tudtam megmagyarázni semmit, és nem is akartam. Csak azt vártam, hogy az eszeveszett sírás most kihoz belőlem valami megoldást is. De nem. Bármit teszek, az fájni fog. Mindkettőnknek. És nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy véget érjen. És itt egy hétköznapi, normálisan gondolkodó embernek egyből az ugrik be, hogy "csessze meg, akkor ne vess véget a kapcsolatnak!". Az egyik felem nekem is ezt kiabálja. A másik viszont.. Belefáradt. Tovább lépne. Új célokat keresne. Egy jó darabig távol mindenféle kapcsolati dologtól. Remélve, hogy nála jobbat is találnék. De valahogy nem tudok egyelőre senkit elképzelni, hogy úgy szeressen, mint Harry. Ő igazán különleges. Felejthetetlen dolgokat tett értem. Hálás vagyok mindenért. Viszont nehéz vele bánni. Ez az ami már elfáraszt.

*

Egy kivételesen szar éjszaka után a korai kelés volt a minimum. Reggel hatkor már a kávémat szürcsölgettem az ablak párkányon támaszkodva. Néztem az utcán mászkáló embereket. Már kora reggel kézen fogva sétálgattak a szerelmesek. Ó, igen. Kezdem átérezni milyen bosszantó is ez néha. Mélyeket sóhajtoztam, s csak merengtem a korai londoni élet látványán. Az életben vannak nagy csalódások, szakítások, be nem teljesült, vagy épp reménytelen szerelmek. Az ember annyi minden megtapasztal, míg végre célba ér. Azt is tudom, hogy mindenkinek van az életében egy Nagy Ő. A Nagy Ő, akit sosem fog elfelejteni, és akinél jobbat soha nem fog találni. Viszont az is tény, hogy semmi sem tart örökké. Nehéz belátnom, de így van. Nem tudok mit kezdeni magammal. Tegnap este, ahogy megláttam Harryt, és azt a jelenetet.. Valami bekattant. Századjára is felmerült bennem a kérdés: megéri? És a szívem sajnos egyre inkább a "nem" felé húz. Nem tudom elégszer tisztázni magammal az ügyet. Mindig belegondolok, hogy milyen lenne nélküle. Azt tudom, nagyon is jól tudom, hogy milyen vele... A nélkülét is megtapasztalhattam már. De be kell valljam, volt, hogy könnyebb volt egyedül. Bár hiányzott mellőlem egy biztos pont, de mindent összevetve: új életet kezdtem. Egy stresszmentes, barátokkal teli élet. Már teljesen beletörődtem és elfogadtam a tényt, hogy Harry elment, és nem jön vissza.. Aztán megjelent. Hideg zuhanyként ért a látványa, és nem örültem neki. De képtelen voltam ellenállni a szemeinek. Meg a mosolyának. A csókjának. Az érintésének. Valamit feltámasztott bennem. Mindig ezt tette, teszi, s fogja tenni. Ezzel teljes mértékben tisztában vagyok.

Idő kell még.

!

sziasztok!
először is: kérlek ne haragudjatok, hogy február óta most jelentkezem először. nem tudom ki mennyire olvasgatta az askomat/tumblimat az elmúlt pár hónapban, de.. nagyjából február vége fele én megismertem egy srácot. és ő ezek után nagyjából az egész életemet felforgatta. hosszú történet. a lényeg, hogy életem eddigi legjobb es egyben legrosszabb 3 (?) hónapján vagyok túl. ez nem tudom mennyire érdekel titeket, de gondoltam így korrekt. ha rendes magyarázatot adok az eltűnésemre.
szóval tényleg sajnálom, hogy ilyen kis nyomorult voltam, hogy mellőztem az olvasókat. csak hat tudjatok hogy van ez.. bonyolult.
másodszor: olvasgattam a kommenteket, amik az utóbbi részhez jöttek. jaj, egyszerűen majdnem bekönnyeztem megint. rájöttem, hogy muszáj tiszta vizet önteni a pohárba és a többi, és a többi. ti mindig itt voltatok nekem, és a biztatásaitokkal annyi önbizalmat zsebelhettem be, mint még soha azelőtt. és ezert iszonyatosan halas vagyok!
na de egy szó, mint száz: szeretnem magamat rávenni, hogy írjak egy tisztességes befejezést a Shadow-nak. egy pár fejezetet összehozok valahogy és pontot teszek a történet végere. ez nem tudom mar mennyire foglalkoztat titeket, de.. remélem azért még nem késő, hogy helyre hozzam a hülyeségeimet.
mar próbálok rendbe jönni lelkileg is, úgyhogy.. az írással kiadnám a fájdalmakat, amiket magamban tartottam idáig, stb. és nekem is könnyebb lesz. ilyen terápia szerűségnek is felfogható, lal.
szóval akkor.. érdekel még titeket a dolog? a blog? :')

65. fejezet

Hi, girls!
Egy valamit gyorsan leszögezek, mielőtt olvasni kezdtek: "icipicit" csalódott vagyok. Tökre észrevehető, hogy lankadt az érdeklődés a blog iránt. És ez nagyon szarul jön le nekem. Főleg amellett a tény mellett, hogy 330 (!!!) rendszeres olvasóm van! Épphogy sikerült 5 kommentet összehozni az előző részhez is. Ez egy kicsit rossz volt. Nem (!) panaszkodom, csak értitek.. Mindenkinek szüksége van támogatásra..
Na de "mindegy". Reménykedem, hogy ehhez a fejezethez talán sikerül néhány véleményt összehozni, mert adok rá időt! Egy darabig nem fogok sietni a részek felrakásával amúgysem, mivel nem nagyon fogok ráérni az írásra.. Majd meglátom.
Jó olvasást addig is! x

65. fejezet

Három nap. Ennyi ideje nem beszéltünk. Én sem kerestem őt, ő sem engem. Már többször voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, de ez most más volt. Most úgy éreztem, hogy nekem kell kezdeményeznem a békülést, vagy akármit, ami kisülhet abból, hogy találkozunk. Délelőtt tízkor már Harry lakásához vettem a irányt. Gyalog, a szemerkélő esőben. Végülis hat utca még nem a világ vége. És egyébként is jobban szeretek tiszta fejjel, és gondolatokkal elé állni. A bakancsom orrát bámulva tettem meg a lépéseket. Csak néha néztem fel magam elé. Zsebre dugtam a kezeim, a fülhallgatóim pedig elszigeteltek a külvilágtól. A tenyereim izzadtak, a szívem minden megtett méter után egyre hevesebben dobogott. Útközben megfordult párszor a fejemben, hogy hagyom az egészet a francba és megvárom míg ő lép.. De a szívem, mint mindig, helyrerakott.
Megtorpantam a társasház bejárata előtt. Pont kijött valaki, így könnyen beslisszanhattam, anélkül, hogy felcsöngessek vagy valami. A lift helyett a lépcsőzést választva sprinteltem fel a harmadik emeletre. Jó rég jártam már itt utoljára. A folyosón halkan sétáltam végig, míg el nem értem a 38. ajtóig. Mielőtt még beléptem volna, hezitáltam. Végig gondoltam már vagy százszor, azt, hogy mit akarok mondani, de még mindig bizonytalan vagyok. Erősen az alsó ajkamra haraptam, majd megnyomtam a csengőt. Két perc is eltelt, de senki nem nyitott ajtót. Még egyszer próbálkoztam, csak óvatosan. Majdnem sarkon fordultam, de a halk motoszkálás, ami az lakásból jött, megállított. Feszülten figyeltem, ahogy elfordul a kilincs, és kinyílik.

- Ó, szia ─ meglepődve szólalt meg Harry.

Előlépett az ajtó takarásból, s magára húzott egy fehér pólót. Egy szürke mackónadrág szerűség volt rajta, és nedves volt mindene. A hajából is csöpögött a víz, és ez így még jobban összezavart. Ez az egyik gyenge pontom. Ugh.

- Ne haragudj, hogy nem jöttem, de zuhanyoztam ─ zavartan beszélt. - Most keltem nem rég.

Istenem, Styles, ne csináld ezt velem. Imádnivaló, amikor zavarban van. Úgy utálom, hogy ennyire képes elolvasztani.

- Igazából én sem akarok sokáig maradni. Csak gondoltam beszélhetnénk ─ félénken kezdtem bele.

Neki támaszkodtam háttal a konyhapultnak, Harry pedig velem szemben ült le, egy bárszékre. Nekem ez az egy méter távolság is sok volt. Mély levegőt vettem, a karjaimat összefontam magam előtt. Nem bírtam megszólalni. Nem jutott semmi eszembe abból, amiket már korábban elterveztem, hogy el kell mondanom. Istenem..

- Épp, hogy hazajöttél, máris összevesztünk ─ sóhajtottam.

- Hát, észrevettem.

- Mindig tudsz valami olyat csinálni, amitől kiborulok. Sírok, és fáj. Könnyen sodorsz bajba, és cseszel el dolgokat.. ─ soroltam. - Bennem meg felmerül a kérdés, hogy "tényleg jó ez így saját magamnak?". És egy idő után már tanácstalan vagyok.

- Általában olyan dolgokon veszünk össze, amik a te érdekedben történnek ─ mondta, tartva a szemkontaktust.

- Nem akarom, hogy az én érdekem legyen az, hogy megversz valakit. Vagy akármi ─ vágtam rá. - Sosem gondolsz végig semmit, te is tudod!

- Nehéz mindenen órákig rágódni, miközben minden második tettemmel próbálok megfelelni neked ─ fájdalmasan beszélt.

- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy eleve nem is illünk össze, kár bajlódni?!

- Igen, baby, nyilván ezért húztunk le egymás mellett annyi időt ─ rosszallóan csóválta a fejét. - A következő az lesz, hogy nem szeretlek, ugye? ─ bosszankodott.

- Túl reagálod! Kibaszottul nem erről van szó! Egyszerűen csak elvesztettem már a fonalat, és nem tudom mi van velünk, ennyi ─ a mondanivalóm kiabálás formájában került felszínre.

- Fejezd ezt be, Sam ─ utasított.

Felállt a székről, majd felém indult. Dühösen néztem rá, de ez a harag azt hiszem kölcsönös volt.

- Fejezd be te ─ mondtam komolyan.

- Mit? ─ incselkedett.

Kezei közé fogta az arcom, és lehajolt hozzám. Kicsinek mondható kezeimmel ragadtam meg az alkarját, s igyekeztem lefeszíteni magamról, hogy ne fogja az arcom. De a kísérletem természetesen kudarcba fulladt. Összeszorítottam az ajkaim, olyan erősen, ahogy csak bírtam. Ellenkezni akartam minden lehetséges módon azzal, hogy megcsókoljon.

- Ebben csak a kihívást látom ─ halkan szólt.

- Nem oldhatsz meg mindent így! ─ elhadartam, majd újra összezártam az ajkaim.

- De igen ─ elengedte az arcom, aztán megragadta a kezeim, és a konyhapulthoz szorította őket.

- Nem, Harry! ─ kiabáltam. - Nem vagyok a rohadt játékszered, akinek bármikor befoghatod a száját, ha már nem érdekel mit akar mondani!

Erre már elengedett. Sőt, hátrébb lépett. Képzeletbeli vállveregetést adtam magamnak. Végre sikerült megjátszanom a magabiztos Sam Ross-t. Ez ritkán szokott sikerülni.

- Mit akarsz, mit tegyek? ─ hasonló hangnemmel reagált. - Mi a szart tegyek, hogy jó legyen neked?

- Térj vissza a földre?! ─ szemöldök ráncolva mondtam. - Ez már nem Atlanta. Nem az elszart baseball csapatod, nem az edződ lánya, és nem a szingli élet szabadsága. Nem akarom, hogy megváltozz. Nem akarom, hogy olyan legyél, mint a többi idióta haverod. Azt akarom, hogy az legyél, akibe én annyira szerelmes vagyok. Ennyit tégy meg!

Végül bőgésben törtem ki. Megint. Remek! Mikor sírok, sebezhetővé válok. Bár ekkor vagyok a legőszintébb. Mindketten csöndben maradtunk. Egymással szemben voltunk, másfél méter távolságban. Harry bűnbánó arccal meredt rám, én meg csak törölgettem a könnyeimet.

- Nem tudom mit mondhatnék, Sam ─ sajnálkozóan nyögte.

- Sejtettem.

- Sajnálom ─ motyogta.

Újra közelebb lépett. Most kicsit engedékenyebben fogadtam a dolgot. Gyengéden magához húzott, megölelt. Lábujjhegyre álltam, ő pedig a vállam és a nyakam közti hajlatba fúrta az arcát. Forró lehelete végig a bőrömet sütötte. Az ujjaimmal - még mindig kicsit nedves - tincsein simítottam végig többször. Próbáltam megnyugtatni, mert közben vagy százszor elsuttogta, hogy "sajnálom, sajnálom sajnálom". És mert talán kiszökött pár könnycsepp is a szeme sarkából. Tudom, hogy sajnálja. Én is sajnálom. Nem így akartam rázúdítani a dolgokat, amiken már napok óta rágódok. De talán jobb, hogy megtörtént.

- Ne engedj el, kérlek ─ a bőröm felett súgta. - Soha.

- Sosem foglak, Harry ─ ezzel a mondatommal újabb és újabb könnyek gurultak le az arcomról.

A szívem legmélyén tisztában vagyok vele, hogy semmi sem tart örökké. Egyszer talán véget ér a mi történetünk is. De azért egyikőnk sem lesz felelős. Ha rajtam múlik, életem végig vele maradok. Azt hiszem ez fordítva is így van.

- Hagyjuk ezt abba, mert már hülyeségeken gondolkodom ─ nevetve töröltem le a sós cseppeket a bőrömről, s leereszkedtem a talajra.

- Oké, akkor.. nézzünk meg valami elcseszett romantikus filmet, vagy csináljunk valami mozgalmasabbat? ─ vigyorogva megpuszilta a homlokom, ezalatt pedig szipogott kicsit.

- Igen, a mozgalmasabb verzió jobban tetszik. Elmegyünk valahova kajálni? ─ az államat a mellkasának támasztottam, és úgy néztem föl rá.

Az arcáról valahogy egyből lefagyott az a lelkes mosoly. Más lehetőségre számított. Én meg csak idegesítően vigyorogtam. 1-0 az én javamra!
Kezeimmel két oldalt markoltam a pólóját, ő pedig a csípőmet tartotta. A homlokomra nyomott egy lágy csókot, aztán elengedett.

- Át kéne öltöznöm akkor ─ ajkain őszinte mosoly húzódott. - Segítesz?

Lelkesen bólogattam. Elindultunk a hálószoba felé. Az alsó ajkamat harapdáltam, miközben átléptük a küszöböt. Harry ledobta magát az ágyra, zöld szemeivel pedig szugrálni kezdett. Nem vettem tudomást róla, mert ismerem ezt a nézést. Hátat fordítottam neki, és kinyitottam a szekrényét. Szeretem, hogy általánosságban rendben tartja maga körül a dolgait, és nem egy felfordulás az egész lakás. A szekrényben pár ing fel volt akasztva vállfákra, a pólói összehajtva a felső polcon, a nadrágjai pedig az alsón. Ennyire unatkozott volna? Magamban mosolyodtam el a látványon. Talán még az én cuccaim sincsenek ilyen szépen elpakolva.

- Mit akarsz felvenni? ─ kérdeztem.

- Nekem mindegy, baby. Döntsd el te ─ válaszolt sóhajtozva.

- Hát jó ─ vontam meg a vállam.

Leemeltem az egyik vállfáról egy kockás inget, kivettem egy fehér pólót, meg egy ütött-kopott fekete csőfarmer szerűséget. Ledobtam a ruhákat az ágyra, aztán újra összekulcsoltam magam előtt a karjaim.

- Gyere ide ─ szólt, felém nyújtva a kezét.

Közelebb mentem hozzá, majd megfogtam a kezét. Megszorította kicsit, s lehúzott maga mellé. Ő a hátán feküdt, én pedig az oldalamon. A mutató ujjamat lágyan vontatni kezdtem a homlokától, az orrán keresztül az ajkaiig, és így tovább. Halvány mosoly görbült száján, mikor a nyakán simult végig az ujjbegyem. Közelebb fúrtam magam hozzá.

- Hibátlan ─ súgtam, majd megpusziltam a fülét.

- Most magadat jellemzed? ─ halkan kérdezte.

A szemeit lehunyta, a bal kezével pedig gyengén megmarkolta a combomat, hogy behajlítsam. Felhúzta a behajlított lábam, s a combjára fektette. Ezután a karját átfúrta az oldalam alatt, és magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejem, s csöndben hallgattam a szívdobogását. Odakinn még mindig csepergett az eső. Félszemmel figyeltem, ahogy legurulnak az esőcseppek az ablakról. És nem gondoltam semmire. Az egyetlen dolog, ami most izgatott, az az volt, hogy Harry milyen aranyosan tud szuszogni. Bár ezt a felfedezést inkább magamban tartottam, mivel nem szereti, ha rávilágítok a tényre, hogy ő igenis hibátlan.

- Ez után mi lesz? ─ alig hallhatóan tette fel a kérdést.

- Mire gondolsz?

- Emilynek, meg a többieknek hogyan fogjuk tálalni, hogy újra veled vagyok? Mert feltehetőleg nem látnak szívesen ─ beszéd közben a hátamon simította végig az ujjait, újra és újra.

- Nem érdekel még mindig ─ elégedetten vágtam rá.

Halkan elnevette magát, majd puszit nyomott a fejem búbjára.

- Egyébként van valami, amiről még nem tudsz ─ suttogva mondta.

- És pedig?

- Izz itt járt pár napja ─ kezdett bele.

Ez már rosszul kezdődik. A vénáimban egy kicsit kihűlt a vér, mikor meghallottam Izzie nevét. Mikor Harry utoljára foglalkozott vele, egyik nap csakúgy bevert arccal jött haza. Nem akarom, hogy bajba sodródjon megint valaki miatt.. Pedig úgy érzem, hogy ez ismét valami szarság lesz, ami miatt lesz okom kiborulni. Bár ki tudja..

64. fejezet

Hiiii, babes :)
Ez a rész nekem jobban tetszik, mint az előző, idk why. Szeretem a tépelődős fejezeteket. :D Igazából nincs mit hozzáfűznöm. Döntsétek el ti, hogy milyen rész lett! :) Kommenteljetek, ha van kedvetek ((lehetne *sad face*))
Uuu, btw, ma 80% esély van arra, hogy adok egy-két videóválaszt askon
- KATT -, bárnem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lenne a nyomorék fejemre.. De azért kérdezhettek, ha szeretnétek :)
Na, akkor jó olvasást xx

64. fejezet

- Én ezt nem bírom! ─ törtem meg a csendet.

Tíz perce ülünk az autóban, és hajtunk előre, de közben nem is szólunk egymáshoz. Mi a franc történik velünk?

- Micsodát?! ─ ijedtem nézett rám. Azt hiszem hülyének nézett.

- Te tényleg nem veszed észre?

- Mit kellene észrevenni? Sam, mi van veled?

- Tulajdonképp már az este is ezen gondolkodtam.. Mikor azt mondtad, hogy "szeretlek", az nem volt őszinte ─ nyögtem.

- Ó, ez lesz mostantól az új divat? Rám kensz minden szart, ami velünk történik? ─ kicsit felemelte a hangját, s erősebben szorította a kormányt.

- Ki is tűnt el több, mint egy évre? Ki lépett le Amerikába? Azt hiszem te voltál az.

- Ki hagyta, hogy elmenjek? ─ rám nézett, és úgy kérdezte.

Csendben maradtam, és inkább a forgalmat kezdtem el bámulni, ami mellettünk haladt. Az eső borzasztóan szakadt és mindennek olyan silány hangulata volt.. Kitűnő időjárás a sírásra!

- Nézd, Sam.. ─ kezdett bele halkan. - Még nem szoktuk meg, hogy újra együtt vagyunk. Pár nap alatt ezt nem lehet ugyanolyan állapotba hozni, mint régen volt..

- Vigyél haza, kérlek ─ jelentettem ki.

Úgy tettem, mint aki nem hallotta volna mit mond. Pedig nagyon is hallottam. Talán igaza van. De mi van, ha ez már sosem lesz a régi?

- Hát, rendben ─ sóhajtott.

Nem volt erőm veszekedni. Nem akartam olyan dolgokat mondani neki, amiket később talán megbánnék. Az ujjaimat tördeltem, s mindenfélén kattogtam. Szomorú dalok sorai csendültek fel az elmémben, s igyekeztem tényleg nem sírni.

*

Köszönés nélkül kiszálltam az autóból, és a ház irányába futottam. Az eresz féleség alatt megálltam, és úgy tettem, mintha a kulcsaimat keresném. Csak megakartam várni, hogy Harry elmenjen. Miután hallottam, hogy a kocsi elhajtott, a szívverésem is lelassult. Kiálltam az eresz takarása alól, majd a falhoz dőltem, s leereszkedtem a hideg, vizes betonra. Körülbelül két perc alatt eláztam, de nem érdekelt. Bíztam benne, hogy az eső majd kitisztítja az agyam, és észhez térít.
Több, mint húsz percig ücsörögtem kint a földön, a zuhogó esőben, de nem segített. Nos, nem várhatom, hogy egy kis víz pofozzon helyre. De legalább volt időm gondolkodni. Mostanában sokat teszem ezt. Mindenen csak gondolkodom, de nem mondom ki. Ez nem jó szokás. Miközben bementem a házba, és felslattyogtam a lépcsősorokon, próbáltam valami döntést hozni magamban. Két verzió volt: helyre akarom hozni a kapcsolatot, vagy nem. A szívem minden egyes része azért kapálózott, hogy tegyem rendbe a dolgokat Harryvel. Viszont az agyam már azonnal felsorolt vagy száz érvet, hogy miért nem lenne szerencsés újrakezdeni. Sosem tudtam eldönteni, hogy a szívem vagy az agyam sodor-e a helyes útra. Mindig a szívem döntött ezidáig. Most viszont csak kétségek között hánykolódok, és igyekszem rendbe hozni saját magam.

- Szia Sam! ─ Clar lágy hangja zavart meg, mikor beléptem a lakásba. - Jézusom, mi van veled?

Rémülten nézett végig rajtam, én pedig csak megrántottam a vállam. Ledobtam a kanapéra a táskám, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szinte érezni lehetett, ahogy Clar aggódva bámulja a mozdulataimat. Nem törődtem vele. Neki most amúgysem tudnám ezt az egészet megmagyarázni.

- Minden rendben ─ hanyagul odaszóltam, mielőtt beléptem volna a fürdőbe.

Magamra zártam az ajtót, s szép lassan levettem a vizes ruháimat. Felszisszentem, mikor a jobb kezem hozzáért a csípőmhöz. Mindkét oldalon volt egy-egy lila folt. Ujjnyomok. Kicsit elmosolyodtam, de nagyjából fél perc alatt felfogtam a dolog negatív oldalát is. Az alsó ajkamra haraptam, s magam köré tekertem egy nagy fehér törölközőt. Megnyitottam a fürdőkád feletti csapot, és elkezdett folyni a forró víz. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy a kád megtelik meleg vízzel. Az kulcscsontomat piszkáltam az ujjaim hegyével, ezalatt pedig mélyeket sóhajtoztam. Szinte érzem az érintéseit, puha ajkait, amik ott súrlódtak el még jó néhány órával ezelőtt.
Megráztam a fejem; elhagytam minden eféle gondolatot. Tusfürdőt engedtem a vízbe, majd felkavartam, hogy habos legyen. A földre dobtam a törölközőmet, s óvatosan beleültem a kádba. A bőrömet hirtelen kicsit megviselte a forró folyadék, de ez az érzés inkább megnyugtató volt, mint zavaró. A víz felszínén úszó habot piszkáltam egy ideig. Néma csöndben ültem ott. Ezúttal gondolkodni sem volt kedvem. Amolyan pókerarccal bámultam magam elé, miközben legurultak a könnycseppek az arcomon. Ki sem kellett mondanunk, hogy baj van. Anélkül is érzem, tudom. De ez vajon foglalkoztatja egyáltalán őt? Gondolkodik-e azon, hogy valami nincs rendben? Talán.
Lassan lentebb ereszkedtem a víz takarásában. Egészen addig, míg el nem lepett teljesen. Miután lebuktam, torkom szakadtából ordítani kezdtem. Így legalább senki nem hallja.. És meg kell mondjam, hihetetlenül felszabadító volt. A torkom kicsit belefájdult, de kit érdekel?
Újra felültem. Letöröltem az arcomat, a hajamat pedig a vállamra fektettem. A földön heverő törölközőért nyúltam, majd felálltam, és belecsavartam magam. Kiszálltam, s leengedtem a vizet a lefolyón. Megálltam a tükör előtt, megfésültem a hajam, aztán elkezdtem szárítani. Végig a tükörképemet néztem, és figyeltem, ahogy még leereszkedik pár csepp könny a szemeim sarkából. Gyűlölöm, hogy ennyire gyenge vagyok lelkileg. Nem bírok ki semmit sírás nélkül.

*

- Egy idióta vagy, Ross ─ csapott rá az asztalra Clar.

Elmondtam neki mindent, arról, hogy Harry visszajött, stb. Clar konkrétan a fejemhez vágta, hogy nem érti mit akarok még Harrytől. Hogy ő sosem bírna megbocsátani neki, meg ilyenek.

- Én.. egyszerűen csak.. nem tudom mit tegyek ─ akadozva beszéltem. - Vagy túlságosan szeretem, vagy egyáltalán nem.

- Az utóbbi verzió jobban tetszik ─ szemrehányóan mondta. - Nem tudom mennyire vagy tisztában azzal, hogy egy évig nem is keresett.

- Én sem kerestem őt ─ bűntudatosan mondtam.

- Akkor most megint mi ez? ─ kérdezte haragosan. - Nem érdemel meg téged, ezt te is tudod.

- Én nem érdemlem meg őt, Clar.

- Igen, itt cseszed el. Pont itt! Nem gondolkodsz azon, hogy te milyen lány vagy valójában. Egy visszahúzódó, szerény, aranyos kis könyvmoly ─ beszélt. - Illetve az voltál, egészen addig a pillanatig, amíg nem jött a képbe Harry.

- Változnak az idők, és vele együtt az emberek is ─ sóhajtottam. - Meg amúgyis.. Túlságosan függök tőle.

- És attól félsz, hogy...? ─ nézett rám, a kiegészítést várva.

- Meghalok nélküle?! ─ felhúzott szemöldökökkel meredtem rá.

Clar reakciója egy szemforgatás volt, és egy kis puffogás. Ő olyan szinten ellenzi ezt a kapcsolatot, mint senki más. Talán félt? Aggódik? Furán mutatja ki.

- Néha tényleg nem tudlak követni ─ fejét csóválva mondta.

Egy bosszús sóhajtást követően hátra dőltem a kanapén, ahol ültünk. A plafont bámultam és ezalatt a Back to December sorai visszhangzottak a fejemben. Nem tudom mit tehetnék.

**Másnap délelőtt**

*Harry szemszöge*

A konyhában, egy bárszéken ücsörögtem, és az ebédemet turkáltam. Étvágyam nem igazán volt, szóval nem nyúltam hozzá az ételhez. Egyfolytában csak azon agyaltam, amiket Sam mondott. Ahogy elment. Ahogy kiborult. Hibásnak éreztem magam. Tudom, hogy miattam változott meg az élete. És most nem a jó dolgokra célzok. Az az éjszakát sosem fogja elfelejteni, amikor megtámadták, én pedig nem védhettem meg. Nem tudom, talán nem érzi, hogy mennyire sajnálom a dolgot. Minden szar az én vállamat nyomja, de próbálok a toppon lenni, csak miatta.
A csengő hirtelen megszólalt, s kis remény kúszott belém. Legbelül bíztam benne, hogy talán Sam az. De erre nem láttam sok esélyt. Ha ő egyszer megharagszik valamiért, akkor biztosan nem ő fog eljönni hozzám. Borús ábrázattal csoszogtam el az ajtóig, majd megfogtam a kilincset. Mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam volna.

- Szia! Remélem nem zavarlak ─ Izzie vigyorogva támaszkodott az ajtófélfának.

Hát, enyhe kifejezés, hogy meglepődtem. Itt ilyen gyorsan terjednek a hírek? Már gondolom mindenki tudja, hogy hazajöttem.

- Szia, Izz.. Bocs, de most nem túl alkalmas ─ igyekeztem tartani magam.

- Szerintem meg igen. Na, engedj be és meséld el mi ez a megviselt ábrázat.

Hátrébb álltam, aztán hagytam, hogy bentebb jöjjön. Magam sem tudom mi vett rá erre, de mostanában nem az előnyös döntések pártján állok. Elindultam a konyha irányába, és visszaültem arra a székre, amin az előbb ültem. Folytattam a kaja piszkálását, míg Izz a konyhapultnak támaszkodott, s kíváncsiskodóan fürkészni kezdett.

- Most azon gondolkodom, hogy mi az isten vette rá Harry Styles-t, arra, hogy ilyen depressziós fejet vágjon.. ─ próbálta oldani a hangulatot.

Nemlegesen ráztam a fejem, nem szóltam semmit. Utálom, ha a szívem legérzékenyebb pontjáról akarnak faggatni. Sam Jillian Ross.

- Kinek akarod elmondani, ha nem egy régi barátnak? ─ kedvesen szólt.

Emögött a "régi jó barát" jelző mögött egy kis iróniát éreztem.

- Valamit elrontottam ─ böktem ki. - Megváltoztak a dolgok. Sammel.

- Mit vártál cirka egy év kihagyás után, szívem?

- Újra boldoggá tenni őt; körülbelül ezt ─ sóhajtottam.

- Adj időt magatoknak ─ tanácsolta. - Ha a barátnődnek van egy kicsit esze is, nem hagyja, hogy egy olyan srác, mint te, csakúgy elmenjen. Másodjára is.

- Van esze, és pont ezért nem akar újra és újra csalódni bennem.

- Figyelj, nem sokszor találkoztam vele, de az egyértelműen lejött, hogy becses személyed teljesen képes elkábítani őt, akár egy szimpla nézéssel, szóval a helyedben nem aggódnék ─ határozottan beszélt.

Hülye lennék, ha azt mondanám nem látok Izz állításában realitást. De ennek ellenére mégsem érzem, hogy biztos lenne a talaj a lábam alatt.

- De olyan nehéz néha vele. Rohadtul bonyolult lány.

- Hát nem pont ezért szereted? ─ nevetve megbökte a vállam.

Azt hiszem Izzie segített rávilágítani a dolgokra. És ez meglepett. Mivel Izz, az utolsó találkozásunkkor is táplált magában némi reményt, hogy lenne esélye nálam, vagy valami. Viszont egy kis hátsószándék szagot még mindig érzek a kedves szavak mögött. Izz nem ilyen. Csak akkor ennyire kedves, ha valamit akar. És nem, most nem hinném, hogy én lennék az, amit akar.

- Oké, Izz, aranyos volt, hogy meghallgattál. De térj a lényegre ─ mondtam.

- Nem akartam ilyen durván belekezdeni, de ha érdekel, akkor elmondom ─ céltudatosan beszélt. - Szükségem van a segítségedre...

63. fejezet

Hii, babes!
Magam sem tudom, hogy miért húztam eddig, hogy új részt hozzak.. Nem volt kedvem írni. Meg ötletem se nagyon volt. Azon is gondolkodtam, hogy még vagy 9-10 fejezet (?!) és befejezem végleg a blogot! Kevesebb, mint egy hónap múlva egy éves lesz a fanfic. Addigra lehet be is fejezem. Nincs értelme mindig húzni, halasztani. :(:
A következő fejezettel is megpróbálok sietni. Onnantól már remélem izgalmasabb részek fognak jönni, etc.
Jaj, és egyébként köszönöm a múltkori részhez jött kommenteket! Nagyon örültem nekik :)
Még annyit szeretnék mondani, hogy a personal tumblr-öm url-je megváltozott (( katt )), meg hogy az askomon ( katt ) lehet kérdezni bármit ami a bloggal kapcsolatos! Oda mindennap feljárok, míg ide már nem olyan sűrűn. És nem mindig veszem észre a különböző kérdéseket, amik a fanfic-hez kapcsolódnak, so.
Okéé, jó olvasást ehhez a gyengusz fejezethez lol.

63. fejezet - Mindenki változik. Még mi is.

A zene hangosan szólt a tágas ház minden pontján. Mindenfelé seggrészeg emberek rohangáltak, én meg bociszemeket meresztettem Harryre, miközben ő odament pár barátjához, és míg szerzett italokat. A második emeletre vezető lépcsősor mellett ácsorogtam egyedül. Néhány alulöltözött lány jóízűt röhögött azon, ahogy egy ilyen buliban én magányosan álldogálok. Na meg lehet az is meglepte őket, hogy normálisan vagyok felöltözve. Egy rövidnadrág volt rajtam, és egy ujjatlan fekete ing. Az ingem gallérjával játszadoztam, s próbáltam figyelmen kívül hagyni  rám tapadt szempárokat. Pedig nagyon idegesítő volt.

- Uramisten ─ szólalt meg egy női hang mellettem. - Sam?

Balra fordultam, hogy lássam ki szólt. Az egészre csak egy szemöldökráncolás és egy meglepett "ó-zás" volt a reakcióm. Elég sötét volt, és a hangja sem volt tisztán kivehető, de.. Sofie? Te jó ég..

- Hát te mit keresel itt? ─ úgy kérdezte, mintha teljesen elképzelhetetlen volna rólam, hogy buliban vagyok.

- É-Én ─ kezdtem bele bizonytalanul.

De végül nem tudtam szóhoz jutni. Greg önelégült képe elvonta a figyelmem. Magához rántotta Sofie-t, s durván megcsókolta. Förtelmes volt így látni azt a lányt, akivel évekig legjobb barátok voltunk. De ez a lány itt, már rég nem ugyanaz, mint az a lány akkor. Nos, tudom, hogy változnak az idők, és vele együtt az emberek is.. De ez túl sok. Sofie hosszú, sötét tincsei egészen a háta közepéig értek, és tökéletesre volt kisimítva. Egy olyan ruhát viselt, ami épphogy eltakarta a lényeget, és annyi smink volt rajta, hogy teljesen másként nézett így ki, mint alapból..
Kétségbeesetten Harryre néztem. Még mindig a haverjaival beszélgetett. És hiába szugeráltam, nem vett észre. A francba.

- Na ne ─ nevetett fel Sof. - Te meg ő?

A tekintete köztem és Harry között cikázott, ezalatt pedig végig vigyorgott. Ez is egy olyan szintű hangnem volt, mintha azt akarná mondani, hogy egy olyan lúzer senki, mint én, nem lehet tartós kapcsolatban.

- Le mertem volna fogadni, hogy miután meghúz párszor, eltűnik ─ mondta Greg.

- Nem értem miért hiszi mindenki ilyennek ─ dühösen rávágtam.

- Esetleg kérdezd az exeit ─ Sof nyakát csókolgatta, és aközben beszélt.

"Gyönyörűek". Sofie-t elrontotta talán végleg. Igazából ezek a rosszindulatú szarkavarások már nem nagyon hatottak meg. Még a kapcsolatunk elején megfogadtam, hogy nem érdekel Harry múltja. Mindenki követ el hibákat. Ez teszi az embereket emberekké.

- Sam, minden oké? ─ Harry aggódó arckifejezése került a látóterembe.

A kezemért nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Elmosolyodtam kicsit, de csöndben maradtam. Harry védelmező jelenléte kellett csak ahhoz, hogy Greg eltűnjön. És vele együtt Sofie is. Csak bámultam, ahogy egymást taperolva, nevetgélve eloldalognak. Nem régóta tart a buli, viszont ők már szintén seggrészegek.

- Remélem nem mondtak semmit rád vagy ilyesmi ─ felém nyújtott egy poharat.

- Uhm, nem.. Csak Sofie meglepett egy kicsit. De nem történt semmi ─ karjaimmal körbefontam a derekát, a fejemet pedig a mellkasára döntöttem.

Lehunytam a szemeim, és beszívtam az illatát. Az járt az agyamban, hogy vajon hányszor mondhatták már rá azt, hogy mennyire megbízhatatlan és mennyire nem tiszteli a nőket. Pedig egyáltalán nincs semmi alapja ezeknek a kijelentéseknek. Azok az emberek nem ismerik őt. Velük sosem volt olyan őszinte, mint velem.

- Baby, biztos jól vagy? ─ aggódva motyogta.

Bólintottam, majd elengedtem. A szám elé emeltem a poharam, s kortyolni kezdtem a színes löttyöt, ami benne volt. Valami koktélféleség.
Az este további részében követtem Harry minden lépését. Gondolom már idegesítő voltam, de ő végig tolerált. Bemutatott pár barátjának, akikkel azelőtt még nem találkoztam, és ezalatt egy percre sem engedte el a kezem.
Kicsivel éjfél előtt előálltam egy gyenge "fáj a fejem" kifogással, mert elment a kedvem ettől a sok műmájertől, akinek meg kellett játszanom magam. Ó, és persze az az apró tényező is sürgetett, hogy két hét után hazajön Clar. Úgy volt, hogy ma este érkezik meg a barátjával, Austinnal Skóciából. Merthogy a tavaszi szünetet ott töltötték Austin családjával.. Igazából már megszoktam a helyzetet, hogy elhanyagolja a  barátságunkat. De nem haragszom rá..
Az autóban ültem odakinn, míg Harry külön elköszönt mindenkitől. A körmeimet piszkálgatva gondolkodtam. Perpillanat a barátságaim összeomlása foglalkoztatott a legjobban. Sofie egy tapló miatt ment el; Clar élete szerelme miatt; Niall pedig.. Nem is tudom. Talán Harry miatt. Még nem volt alkalmam beszélgetni vele a múltkori esetről, szóval azt sem tudom, hogy most egyáltalán hányadán áll a barátságunk. Harry szerint "kurva naiv vagyok", hogy nem veszem észre Niall szándékait felém. Nos, meglehet, hogy az vagyok, de akkorsem gondolok ilyeneket róla.

- Na, indulhatunk? ─ Harry mély hangja csendült fel a jobb oldalamnál.

Nyögtem egy halk "igen"-t, aztán az autó beindult, és elhajtottunk a ház elől. Én pedig tovább merengtem a saját gondolataim között.

*

Körülbelül félórával később a lakásnál voltunk. Már előre rettegtem Clar reakciójától. Bár nem tudom miért.. Ő nem az anyám. Nem tartozok elszámolással. Azt hiszem.

- Harry ─ szólaltam fel hirtelen, mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót. - Ne gyere be. Most ne.

- Miért is? ─ gyanakvóan nézett le rám.

- Clar valószínüleg már itthon van.. Nem lenne jó csakígy beállítani veled, ezek után.. ─ mentegetőztem.

- Ó. Akkor mikor állíthatok be? Vagy titkos kavarásba kezdünk? ─leheletnyi szarkazmus volt a hangjában.

- Először is, mi nem "kavarunk", hanem járunk. Másodszor.. Umm, holnap majd kitálalunk mindenkinek mindent, jó?

- Oké baby, erre kíváncsi leszek ─ vigyorogva beszélt. - Akkor jó éjt, holnap hívlak, meg minden ─ megpuszilta a homlokom.

Bólogattam, s lehunyt szemekkel tűrtem puha ajkai melegségét a homlokomon.

- Szeretlek ─ suttogta, majd megcsókolt.

- Én is téged ─ bátortalanul motyogtam. - És ne haragudj.

Mosolyogva csóválta meg a fejét, aztán hátrálni kezdett. Elindult a lift felé, én pedig mélyet sóhajtva megragadtam az ajtókilincset. Megfontolt léptekkel bentebb mentem. Clar pedig nagyjából egy perc múlva elém került. Fülig érő mosollyal az arcán köszöntött, és ölelt át.

- Szia Clar ─ nevetve szabadultam ki a szorításából.

- Gyere, üljünk le. Nagy híreim vannak, édesem ─ töretlen vigyorral az arcán maga után húzott a nappali felé.

Lehuppantunk a kanapéra. Ő az egyik végére, én a másikra. Bár ígyis csak körülbelül húsz centi távolság volt köztünk.

- Mi az a hatalmas dolog, amiért édesemnek hívtál? ─ kíváncsian kérdeztem.

- Austin ─ lágyan mondta ki a nevet. - Eljegyzett! ─ kiáltott fel.

Clar arca olyan volt, mint valami kisgyereké, aki hihetetlenül örül egy olyan dolognak, amire már régóta vágyott. Én meg.. Hát, fogalmazzunk úgy, hogy "meglepődtem". De inkább egy pillanatnyi szívrohamom volt. Nem akartam először elfogadni a hírt. De muszáj volt örülnöm. Örülök is. Legalábbis szerintem azt kéne tennem.

- Úristen, ez csodálatos, Clar! ─ próbáltam kifinomult szavakkal elhitetni vele, hogy mennyire repesek.

- Ez volt minden álmom, és.. Istenem, megkérte a kezem! Nem hiszem el, Sam ─ izgatottan ficergett a kanapé matracán.

Ez remek. Örülök, hogy ilyen boldog.. de ez egyenlő azzal, hogy vége a komfortos kis barátságunknak. Clar megmondta, hogyha Austinnal komolyra fordulnak a dolgai, összeköltöznek. Tehát hamarosan számítanom kell a nappaliban tolakodó dobozokkal és bőröndökkel, amik a barátnőm cuccait tartalmazzák. És ki tudja milyen messzire költöznek.. Nagyon fog hiányozni, ha ő is elmegy.
Az este további részében, beszélgettünk. Többnyire Austin Fick-ről, a "tökéletesség megtestesítőjéről, és minden lány álmáról" - Clar szavaival élve. Én pedig csak hallgattam, és hallgattam. Néha bólogattam, vagy mosolyogtam, ilyenek.. De közben már a szomorú egyedüllétem jövőképét festettem le magam elé.

*

Reggel kilenc körül ébredtem fel. A napsugarak beszűrődtek a függöny anyagán keresztül. A hátamon feküdve bámultam a plafont és agyaltam. Már megint. Egyből az a gondolat ébresztett, hogy "hé, Ross, a legjobb barátnőd menyasszony lett, te meg még el sem mondtad neki, hogy az életed értelme visszajött és még mindig meghalsz érte". Hm.. Azt még nem tudom, hogy ezt a másik ügyet hogyan fogom neki elmondani. Meg Emilynek. Ó, te jó ég. Ha tehetném, egész nap a paplan alatt feküdnék és Ed Sheeran-t hallgatnék, könyveket olvasnék, stb. Csak lazítani akarok. Szerelemi ügyek, meg más egyéb problémákon való rágódás helyett. Ja, arról meg nem is beszélve, hogy a vizsgaidőszak is beindul hamarosan az egyetemen.. Még királyabb!
A telefonom rezgése zavart meg kicsivel később.
Egy olvasatlan üzenet. Uhm.

˝Egy óra múlva érted megyek. Legyél nagyon csinos. H xx˝

A szemeimet forgattam, miután végig futottam az üzeneten. Az alsó ajkamba harapva kezdtem visszaírni.

˝Honnan tudod, hogy ébren vagyok? :(˝

˝Túl jól ismerlek?!˝

˝Francba. Pedig most azt akartam mondani, hogy hajnalig egy titkos bulin voltam London krémjével..˝

˝Valószínűbbnek tartom a pizsamapartit, édes. De azért szép próbálkozás lett volna x˝

˝Édes, drágám, baby, Miss Ross.. Még van valami becenév, amit nem hallottam?˝ ─ vigyorogva írtam az üzenetet.

˝Szerelmem (?). Ezt csak azért nem mondom, mert túl nyálasnak tartod˝

˝Hát, kicsit tényleg az. De azért szép. Egyébként hagynál végre felöltözni?˝

˝Oh, most elképzeltelek, ahogy az egyik pólómban vagy, alatta meg nincs semmi :(˝

˝Erre nem reagálok semmit, és megyek is, mert 5 percem ment rá erre a beszélgetésre, és már az ujjaim is fájnak, szóval.. xo˝ 

˝Oké, de 55 perc múlva találkozunk, Miss Ross xxx˝

Halvány mosoly ült az arcomon, miután az utolsó üzenetet is elolvastam. Az ajkamat rágcsálva szálltam ki az ágyból, s a ruhás szekrény felé indultam. Kirántottam egy farmernadrágot, egy pólót, meg egy vastagabb pulóvert. Kibújtam a pizsamámból, és átvedlettem utcai viseletbe. Ezután felkötöttem a hajamat egy lófarokba, megmostam az arcom és a fogam, és nagyjából 20 perc alatt el is készültem.

*

A ház előtti kis lépcsősor egyik fokán ülve vártam. Az ujjaimat piszkáltam, a fülhallgatómból pedig érzelmes számok bömböltek. Ott helyben elkezdtem volna bőgni, ha egyedül lettem volna. Végülis szerencsés, hogy tartottam magam, mert Harry pár perc múlva megérkezett, szóval.. Nem szeretem, ha így lát.
Leállítottam a zenét, s kivettem a fülhallgatóimat. Mély levegőt vettem, és igyekeztem kifogásolhatatlan lelkiállapotba keveredni. Lassú léptekkel elindultam az autó irányába, majd beszálltam az anyósülésre. Benyögtem egy "jó reggelt"-et, és nyomtam egy puszit Harry arcára. Erre egy gyanús nézés volt a reakció, de semmi több. Mi ez az üresség? Talán legbelül ettől féltem. Talán most is ezért vannak kételyeim. Valami nincs rendben, azt hiszem.